Tükör

Péntek volt, 13-a... Te voltál! Te törted össze! Ketten álltunk ott, de Te voltál az. Te voltál, aki hagyta, hogy a kis tükör a folyosó dúrva, bordó csempéjével érintkezve, fájdalmasan száz meg száz darabra hulljon. Én csak álltam. Néztelek babonás riadtsággal. "Hét év szerelmi balszerencse!" - mondták. Te voltál, nem én, Te voltál az, aki engedte a kemény földre zuhanni a tükröt, s aztán hagytad millió összevágyó darabját szertehullani. Mégis engem ér az átok. Öt év múltán csak állok, csak állok... egyedül és némán. Csak várok. Hogy mire? Magam sem tudom. Bizonyára arra, amit az ember csak akkor ismer fel, ha már megtalálta. Amit Te már megtaláltál, oly sok embertársunkkal együtt. S én...

Hét év. Az hosszú idő egy ember életéből, különösen, ha az fiatalon készül meghalni...

Bepillantást engedek kusza gondolataimba...

(Figyelem! Csak saját felelősségre olvasandó! A következő sorok súlyosan kiakaszthatják az embert; súlyosan sokkoló, iszonythatoó, elborrrzasztoó problémák következnek! Mit nekem ózonlyuk,... mikor ilyen gondokkal kell megküzdenem!?)

Nem tudom, hogy büszkeség, a régi "hagyományok" tisztelése, vagy a félelem nem engedi, hogy írjak 3 mondatot a fiúnak, aki tetszik nekem. Attól tartok, hogy az utóbbi... (Félelem!) Viszonylag bevállalósnak tartom magam, szeretem "megdönteni" a félelmeimet... de ezzel nem birkózom meg! Ugyan kit érdekel, hogy Ő is úgy viszonyul-e hozzám, ahogyan én hozzá!!! Azt hiszem inkább attól tartok, hogy sikerül megaláznom magam előtte. Én biztosan nem fogok "behódolni" senkinek! (Büszkeség!) Különben is, ősidők óta a férfiaknak kell nyitni a nő felé! ("Hagyományok"!)

Magyarul: úgy vagyok hülye ahogy vagyok... Kedves Én, csak gratulálni tudok!

Szeretnék önző lenni...

Néha annyival könnyebb lenne az élet, ha gondolkodás nélkül hülyét csinálhatnék magamból! Sajnos soha nem leszek olyan laza, mint szeretném. Soha nem tudom kiiktatni a "vajon ennek mi lesz a következménye" című programot az agyamból. Sajnos - bármennyire is szeretném  - képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni néhány ember véleményét.
Talán furcsa, de néha szívesen lennék - bizonyos értelemben - "hülyébb". Olyan ember, aki kevésbé elővigyázatos. Aki ritkábban számol a következményekkel, aki spontánabb...
Úgy érzem, én inkább olyan ember vagyok, aki nem tud a pillanatnak élni. Csak, hogy példát hozzak: soha nem tudok felhőtlenül örülni egy ajándéknak - rögtön bűntudatom lesz, mert valaki költött rám. Ez talán apróság, de szörnyű, mikor az ember megkapja a világ leggyönyörűségesebb születésnapi ajándékát, és csak azért folytja vissza a sírást, hogy meg ne bántsa az ajándékozót.
Akármilyen szörnyen is hangzik, könnyebb az ember élete, ha képes saját magát szeretni a legjobban... szerencse, vagy nem... én sosem leszek ilyen...